Best of...

A Dawson és a haverok mindig is az egyik kedvenc sorozatunk volt. A minap ismét elővettünk pár videókazettát, amiken a széria pár epizódja van. Mikor már hónapok óta nem látja az ember, azzal kapcsolatban is képes lesz távolságot tartani, amit pedig igazán szeret. Ilyen távról csak egy olyan sorozatnak tűnt, amiben barna és vajszínű pulóveres srácok dumálnak példás szabatossággal tinédzserek számára roppant fontos dolgokról, a hatvanévesek higgadt bölcsességével. De most ahogy újranéztem, már nem tudok ilyen gúnyosan objektív dolgokat mondani róla. Hiszen ezek a barátaim, néha pedig én vagyok. Hogy mikor melyik, az változó, de a sorozat legjobb pilanataiban valamelyikük biztosan.

Barack

lány - nagyon álmos vagyok. és most mindjárt el is alszom.
fiú - jó. akkor gyorsabban csinálom.

Békebeli

Fáradt vagyok. Mint mostanában annyiszor. De amikor végre végeztem minden olyannal mára, amit nem én szerettem volna csinálni, és beültem egy kávéházba, és közben ez a szám szólt a fülemben, akkor olyan jó volt. Amúgy mostanában rákaptam a kávézóba járásra. Öregszem, bassza meg. Azért tessék csak meghallgatni. Remélem senki nem fogja öregnek, vagy fáradtnak érezni magát utána.

Kasun zsákolhat kedvére

Az általunk igen nagyra tartott argentín Juan Sánchez-Brown kedvenc csapatunkhoz, az AXA FC Barcelonához szerződött. És ez igen jó hír. Ersan Ilyasova és Alex Acker után ő már a gránátvörös-kékek idei harmadik oltári nagy fogása. Na mondjuk Juan Carlos Navarro elvesztése után van is miért teperniük Zoran Szavicséknak. Mielőtt valaki megjegyezné, miért minden játékos a kedvencük, akiről írunk, elmondom: mert csak a számunkra kedves kosárlabdázókat tartjuk szóra érdemesnek. Pont.

Hogy ne fagyjon be...

Ahogy így visszanéztem, elég hullámzóan alakul ez a blog dolog. Végig olyan macsó a sok sporttal, kigyúrt pankrátorral, meg jó csajjal, hogy már keresi az ember, hova köpje ki a bagót, mielőtt beletörli a taknyát a kockás inge ujjába, aztán meg átmegyünk érzékenybe. Nehéz fenntartani az egyensúlyt, de most talán sikerül. A hölgy aki énekel, a valaha volt egyik legkúlabb ember lánya, a dal olyan kis kedves erőleves a léleknek, kevés tésztával bár, de finom meleg. A keményebb férfiolvasók sem maradnak éhkoppon, hiszen jócsaj.

Ha befagy...

Elolvastam a Zabhegyezőt. Megint. Nem tudom miért, bár azt se tudom, miért olyan fene népszerű könyv ez. Tudom, Mark Chapman is ezt olvasta, amikor...
Nincs benne semmi különös, mégis különleges. Jó kézbevenni néha, és elolvasni. Erről a könyvről nem tudok úgy beszélni, hogy: "amkor Sallinger azt írja...", csak úgy, hogy: "Amikor Holden arról mesél...". Nem tudom miért van ez így, de szerintem minden írónak ez lenne a szándéka alapból. Szóval, mikor Holden a lányról mesél, akivel sakkozni szokott, úgy, de úgy szeretnék szerelmes lenni valakivel, megfogni a kezét, összemosolyogni, és teszem azt sakkozni, bár végülis mindegy. Amikor rója az utcákat, és csupa olyan ember tűnik fel, akiket csak fekete-fehérben tudok elképzelni, úgy rágyújtanék, és rendelnék egy italt, és akkor tényleg úgy is gondolnám, hogy csak az íze kedvéért. Csak vagányan, lazán.
Furcsa, hogy olyan tökéletesen nem is emlékszem a történet részleteire...Úgy döntöttem, jó illusztráció lesz Hopper, de most azon filózok, járt-e egyáltalán Caulfield moziban. Végülis mindegy, én azon az éjszakán biztos betértem volna egybe. Aztán megkerestem volna a kacsákat. Vagy azt a lányt.

Régi ismerős

A minap több volt játékos is visszatért az általunk is buzdított Duke egyetemre annak korábbi sikeres kosárlabdázói közül. Olyanok, mint Christian Laettner, Chris Duhon, Trajan Langdon, vagy képünk szereplői, Chris Carrawell, és Nate James. Utóbbi annak idején Kaposváron is pattogtatott, jelenleg igen nívós ázsiai bajnokságokban szerepel, igazi világvándor. A vele annak idején Somogyországban együtt szereplő Casey Sanders is részt vett a rendezvényen, ám ő már nem kosárlabdázással keresi kenyerét, hanem egy szoftvercégnél dolgozik, s mellette egy öregfiú-bajnokságban szerepel.